A hajnali köd úgy simult végig a domboldalon, mintha óvón betakarná a kávécserjéket.
Joaquín minden reggel ezzel a látvánnyal ébredt, s bár a hegyek között húzódó birtok sosem volt igazán nagy, számára a világ közepét jelentette. A föld, amit apjától örökölt, rég nem volt olyan bőkezű, mint egykor, de Joaquín nem panaszkodott. A munka az élete része volt, a föld pedig a családja jövője.
A hajnali csöndet csak a kakas hangja törte meg, amikor Joaquín már a verandán húzta fel a gumicsizmáját. Maria, a felesége, a konyhában serénykedett; a kávé illata kiszűrődött a félhomályba, mintha maga is része lett volna a tájnak.
– Vigyázz magadra odakint – szólt utána Maria, miközben elé tolta a bögrét.
– Mindig vigyázok – mosolygott rá Joaquín, bár mindketten tudták, hogy ez inkább remény, mint biztos ígéret.
Amikor belépett az ültetvényre, a cserjék sorai egy pillanatra megszelídítették a világot. Itt minden nap ugyanúgy kezdődött: bejárás, metszés, a beteg ágak levágása, a talaj ellenőrzése. Joaquín érezte kezében a föld apró rezdüléseit, mintha a növények suttognának neki arról, mire van szükségük.
A nap azonban különlegesnek ígérkezett. Az elmúlt hetekben kevesebb eső esett a megszokottnál, és Joaquín félt, hogy a termés rovására megy majd. A domboldal tetején állva végigpásztázta a birtokot. A levelek egy része fakóbb volt, mint kellett volna, és ez aggasztotta.
Ahogy haladt lefelé, a két nagy fia, Mateo és Luis csatlakozott hozzá.
– Apa! – kiáltotta Mateo. – A hátsó parcellánál újra megjelentek azok a kis kártevők.
Joaquín felsóhajtott. A kártevők mindig rosszkor jöttek, de most különösen.
– Mutassátok! – mondta, és követte a gyerekeket.
A hátsó parcellához érve a levelek szélén apró, harapásszerű nyomokat látott. Ez nem csak a termés mennyiségét, hanem a minőségét is veszélyeztette. A farmot lassan meg kellett erősíteni – hosszú távon talán új öntözőrendszerre is szükség lett volna –, de Joaquínnak erre most nem volt pénze.
– Dolgoznunk kell rajta ma estig – jegyezte meg. – Ha nem kezeljük időben, baj lesz.
A fiúk bólintottak. Megtanulták: itt minden kéz számít.
Dél körül, amikor a nap már vakítóan sütött, Joaquín egy pillanatra megállt. A dombon túl Maria integetett, jelzésként, hogy az ebéd kész. A férfi letette a szerszámokat, megtörölte homlokát, és elindult lefelé.
Az étkezőasztalnál, ahol négy gyerek ült nevetgélve, Joaquín úgy érezte, minden fáradtsága megérte. A legkisebb, Sofi, az ölébe mászott.
– Apa, ma korábban jössz haza? – kérdezte reménykedő szemekkel.
– Megpróbálok – felelte Joaquín, bár már tudta, nem fog sikerülni.
Délután visszatért a parcellákhoz. A nap végéig a fiúk társaságában dolgozott, amíg az ég bíborra nem festette a horizontot. Mire befejezték a kártevők elleni kezelést, mindannyian kimerültek, de a cserjék újra egészségesebbnek tűntek.
Amikor a házhoz ért, Maria a verandán várta. Két bögrényi forró kávét tartott a kezében. Joaquín átvette az egyiket, és leült mellé.
– Nehéz nap volt? – kérdezte a nő.
– Igen. De látod, haladunk. A föld nem hagy minket cserben, ha mi sem hagyjuk cserben őt.
Maria elmosolyodott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. A hegyek mögött lassan eltűnt a nap, és a birtok újra csendbe burkolózott. Joaquín tudta, hogy holnap ugyanilyen nehéz nap vár rá. De tudta azt is, hogy minden fáradtság mögött ott van a családja, amelyért érdemes volt felkelni minden hajnalon.
Forrás: MI
Vélemény, hozzászólás?