A nap még fel sem kelt, amikor Joaquín már a kunyhója előtt állt, kezében a kopott szalmakalappal. A hajnali levegő még hűvös volt, de a párás sötétség már ígérte a közelgő forróságot. A hegyoldalon sorakozó kávécserjéket alig lehetett látni ebben a félhomályban, mégis ő már pontosan tudta, merre kell lépnie. Ugyanúgy, ahogy minden egyes nap az elmúlt húsz évben.
A föld nedves volt az éjszakai esőtől, a cipője talpa alatt cuppogott a sár. Ahogy megindult felfelé, vállára vetette a vörös zsákot, amibe majd az aznapi termést gyűjti. Minden lépésnél érezte a tegnapi munka fáradtságát a lábaiban, a hátában, sőt még a karjaiban is. De nem volt választása. A kávé nem várhatott.
A cserjék közt lassan világosodni kezdett. A levelek ragadósan tapadtak a bőréhez, mintha a növények is megsínylenék a nehéz klímát. Joaquín ujjai gyorsan, rutinosan keresték a piros, érett bogyókat. Egyenként tépte le őket, de közben ügyelnie kellett, nehogy a zöldekhez is hozzányúljon. Ha a termés vegyes, a felvásárlók szó nélkül kevesebbet fizetnek – már ha egyáltalán átveszik.
A munka egyszerűnek tűnt, ismétlődőnek, de rendkívül kimerítő volt. A meredek lejtőn egyensúlyozva, folyamatosan hajolgatva, figyelve a bogyók állapotára – nem volt olyan izma a testének, amely estére ne lüktetne a fájdalomtól. A kezein kemény bőrkeményedések sorakoztak, a körmei alatt sár és növényi nedv maradt makacsul.
A nap feljebb kúszott az égen, és a páratartalom úgy telepedett rá, mintha egy láthatatlan kabátot húztak volna a vállára. A pólója már reggelre átizzadt, tarkóján csípte a só. A zsák lassan súlyosabb lett, és minden újabb marék bogyóval egy pillanatra meg kellett állnia, hogy megtartsa az egyensúlyát. Ilyenkor felnézett – a hegy teteje még mindig messze volt, a lejtő pedig, amelyen feljött, mintha még meredekebbé vált volna.
Dél felé már alig győzte szusszal. A nap kegyetlenül sütött. A bogyók fényesen csillogtak, mintha cukorba mártották volna őket, de Joaquín tudta, hogy ez a szépség a becsapás része. Aki nem járt még kávéültetvényen, sosem látta közelről, milyen embert próbáló körülmények között terem meg az a kincs, amelyet a világ városainak kávézói ünnepelnek.
Amikor végre megtelt a zsák, Joaquín összekötötte, és óvatosan a vállára emelte. A súly szinte belenyomta a földbe, vállcsontja alatt éles fájdalom villant, de nem engedhette el.
Lassan elindult lefelé a gyűjtőhely felé. A talaj csúszós volt, minden lépésnél fennállt a veszély, hogy megcsúszik, elvágódik, és a nap minden munkája kárba vész.
A feldolgozóhelyen a többi munkás már javában válogatta a termést. A hangjuk fáradt volt, mégis élénken szólt – a közös szenvedés össze is tartotta őket. Joaquín ledobta a zsákot a kupac mellé, és egy pillanatra a combjaira támaszkodva kifújta magát. Tudta, hogy rövid pihenő után újra fel kell mennie, mert a nap még nem ért véget.
Mire a nap lebukott a hegyek mögött, a teste szinte megadta magát. Hazafelé menet a levegőben ott kavargott az érett kávé illata, a füst és a nedves föld aromája. A kunyhóban felesége meleg levessel várta. Joaquín leült, megtörölte verejtékes homlokát, s bár fáradtabb volt, mint bármelyik városi ember elképzelné, mégis elégedett volt.
Tudta, hogy holnap ugyanígy kezdődik minden. Hajnali sötétség, meredek ösvény, izzadtság, fájdalom. De tudta azt is, hogy minden csésze kávé mögött ott van az ő munkája – és valahol ez tartotta életben nap mint nap.
forrás: MI
Vélemény, hozzászólás?